Emberi kapcsolatok

Azt hittem, hogy értek valamennyire az emberekhez és egész jól válogatom meg a barátaim... aha, körülbelül a gimi mindent bebizonyított: valahogy én mindent elrontok, ami emberekkel kapcsolatos. Mindig kihasználnak, vagy azt hiszem, hogy megbízhatok benne, kiderül, hogy csak magamat áltattam. De ezt nem gondoltam volna pont Galiról...

Mikor mindketten eldöntöttük, hogy jelentkezünk Szlovákiába egyetemre, és kiderült, hogy ráadásul egyre, ő volt az első, aki lelkesen mondta, hogy majd mindenben segítünk egymásnak, meg megbeszélünk mindent, együtt intézzük a papírokat. Hittem neki? Dehogy. De aztán egyre jobban rájöttem, hogy valakiben meg kell bíznom, bármennyire nem szeretem mások segítségét kérni, mert hamar megtanultam, nem érdemes erre alapozni a bizalmat, úgyis csalódok, de most mi van, ha mégsem? Természetesen ezt sem gondoltam komolyan, de olyan segítőkész volt, állandóan nyaggatott, ha ebben örömét leli, miért akadályoznám meg benne?

Mindketten próbáltunk információkat szerezni, megosztottuk egymással, amíg a Konnektororrú Akadámikus és Kocsog suszter várták a sült galambot, meg hogy mi elintézzük majd helyettük, vagy a karma megsegíti őket. Persze, amíg mi szenvedtünk, ők tunyultak, ezt nem kell írnom.
Már a nyár végén nem kaptam semmiféle információt, a végén kénytelen voltam a Károlyi birtokát túró egyéntől kérdezősködni és félve vallom be, de a Cipész uraságot is meginterjúvoltam... Gali meg mint szürke szamár a ködben.... Repkedtek mindenféle kétes infók, két különböző napon iratkoztunk be, mert így volt elrendelve. Már igazgatónő is beszélt vele, hogy ne önzősködjön, amit megtud, ossza meg velünk, mi is megosztjuk vele, ha tudunk valamit. Igen, mondanom sem kell, hogy négyünk közül nekem nincsenek összeköttetéseim felsőbb hatalmakkal (nem számolom, hogy egyesek értelmetlenül Allahnak becéznek), így én csak magamra számíthatok. Igen, ügyes gyerek módjára egyedül sikerült beiratkoznom mindenféle nagykutya haver segítsége nélkül. Szerintem ebben a világban páratlannak számítok e téren, nem csodálkoznék, ha múzeumban mutogatnának természetesen társszerzőmmel együtt.
Míg én örültem, hogy elintéztem a legszükségesebbeket, kiderült, hogy egyáltalán nincs vége a megpróbáltatásoknak, valami apostille-t kell szerezni. Vicces, hogy igazgatónő tőlem kérdezi, hogy mi az. Már nem azért, alig érettségiztem le és nekem kéne fejből mondanom, mi a fene ez? Könyörgöm.... kiderült, hogy nemzetközileg hitelesíttetni kell az érettségi bizonyítványt.... nem elég az, hogy felkerestem egy jegyzőt, hogy kemény pénzért odafirkantsa girbegurba, kiolvashatatlan írásával a szignóját, még ezen felül is hitelesíttetnem kell. Jó hogy ne tanítsam meg önállóan elvégezni a dolgát és elmondani, milyen okos vagyok, és büszke arra, hogy az én bizonyítványom lehet....

Stresszben éltem egy hosszú hétig, mikor Gali hívott, hogy Pesten kell ezt intézni, és a beszélgetésünk végén hozzáfűzi, hogy ők kocsival fognak menni, de nem tudja, mikor.... Szép, mondhatom. Nem voltam ideges, csak megijedtem és leblokkoltam egyszerre, hogy ő akkor a szüleivel megy (meg előtte beszélt Szarvas polgármesterével, aki haverjuk, telefonálgatott, és kiderült pár info.... Hát, nem szégyellem, hogy kétszeresen is postás gyermek vagyok, de ha szabad így fogalmaznom, labdába sem rúghatok ezzel. Max helyesen tudok megcímezni egy borítékot, de ez a mai internetes világban aligha jelenthet előnyt :S).

Zavartságomban nem tudtam, mihez kezdjek. Ráadásul msnen írt később, hogy ők holnap mennek. Még jó, hogy össze-vissza ígérgetett, hogy együtt megyünk, ne aggódjak. Gondoltam, rákérdezek, hogy mikor, erre azt írta, hogy hajnalban. Asszem egy őőő-n kívül nem sokra futotta az erőmből és többet nem írtam neki. Visszaírt később, hogy engem is elvisznek, ha átérek. Azért tiszta rendi...ha két nappal hamarabb szól, ott tudtam volna aludni nővéremnél a koleszban, szólt volna az igazgatónak, de most mit tehetnék? Semmit. A tehetetlen dühtől nem tudtam mit tenni. Én egyedül Pesten még sosem voltam a Keleti pu-on kívül, pláne nem intéztem ügyeket az Oktatási és Külügyi Minisztériumban. Nem csak elveszettnek éreztem magam, hanem azon is gondolkodtam, hogy még mit kell megtennem, hogy ebbe a szaros (már bocsi) suliba akár csak betehessem a lábam, és anyu meg megbántódik, ha azt mondom, sokkal kevesebb gonddal járt volna az ELTE... Hát, hiába- ahogy dédim szokta mondani sokszor- az án életem, mégis ő szembesül azzal, hogy mit választottam, így nem mondom ki még egyszer ezt a mondatot, holott mostanában aludni sem tudok, csak ez jár a fejemben.

Tehát, mint tudatos ember, leültem a géphez és megnéztem, mi az a legrövidebb útvonal, ahogy odajuthatok a kér minisztériumba... hogy ne legyen egyszerű, az egyik Pesten, a másik Budán van. Mindegy, kb 4 órámba beletelt, mire mindent pontosan megkerestem, felírtam, utánanéztem. Nagyon alapos voltam, anya meg folyamatosan aggódott, megnehezítve a helyzetem. Ugyanis próbáltam leplezni a rettegésem, hogy hogyan találok el oda, és hogyan jutok vissza a pu-ra, hogy elutazzak Pozsonyba (ráadásul jól felpakolva, hátha a külügyisek azt hiszik, afgán menekült vagyok és meginvitálnak vagy 2 hétre...).

Anya annyira ideges lett, hogy ezt Gali megtette (természetesen a vágott verziót írom le, a lényeget, de remélem, értitek, mennyire rosszul esett nekem az egész), hogy követelte az egyik szülőjének a számát. Feéhívta az apját, próbálta türtőztetni magát, de egy csomószor elmondta, milyen rosszul esett nekem, hogy így "átvert" + még utána volt pofája segítséget kérni az óráinak a felvételében... Persze ezek után képtelen voltam segíteni neki, lerejtettem magam. Persze az apja tette a hülyét, hogy nem tudták, mikor mennek, holott Gali elküldte az útvonaltervezőt, hogy ők is ezt használták, legalább ennyivel segít nekem... A végén anya letette a telefont, nem akarta végighallgatni, milyen mentegetőzést talál ki Galát apuka. Eddig semmi bajom nem volt vele, komolyan, de ez annyira a lelkembe gázolt. Utoljára augusztusban éreztem ilyet 2x, az egyik a saját hibámból elkövetett félreértés miatt, a másik meg családi ügy volt. Mikor anyuék elkezdtek vigasztalni és kifejezetten követelték, hogy "köszönjem meg" Galinak, hogy így segített, majd ne beszéljek vele soha többet (ami passzolt az érzéseimmel), egyszerűen nem bírtam tovább tartani a feszültséget, bánatot, keserűséget, csalódást, kiábrándultságot és még ki tudja mit, ami akkor kavargott bennem, egyszer csak kitört az egész és több, mint fél órán keresztül keservesen zokogtam. Megszólalni nem tudtam, hiába vitatkoztak velem, hogy hagyjam abba, képtelen voltam rá. Minden felgyülemlett sérelem feljött, minden elfojtott könnyem szabadjára kellett engednem, mire normálisan tudtam beszélni, gondolkodni, cselekedni. Utána egy hatalmas ürességet éreztem, de a kiábrándultság az emberek felé és a barátok megválasztási képességemmel szemben határozottan megmaradt.

Nem akarok senkit sem ellene hangolni, de mivel nem tudtátok, mi volt a bajom vele, és miért nem beszéltem senkivel sem hétfőn és kedden, ennyivel tartoztam.

Szerencsére keresztszüleim úgyis arra mentek, elvittek, keresztanyám el is kísért, nem tudom, hogyan tudnám nekik meghálálni, hogy mellettem voltak. Azt mondták, ez természetes, de én olyan szentimentális hangulatban voltam, hogy ez egy isteni csodának tűnt fel a szememben.
Megpróbáltam kerülni Galit, mivel én szerdán jöttem be, csütörtökön a suliba mentem, hogy ellenőrizzek pár dolgot, ugye, amit a másik blogon is leírtam. Mikor visszaértem a koleszba, a szobám előtt az ajtógomb- kulcs megismertetésén ügyködve meghallottam Gali hangját és olyan szélsebesen rájöttem, melyik kulcsra van szükségem, hogy majdnem berepültem a szobába. Szombatig sikerült elkerülnünk egymást, akkor viszont a buszról leszállva jött oda hozzám (érdekes, egy busszal jöttünk vissza, de mivel annyira tömve van, hogy jó, ha a saját lábadat látod, nem csodálom, hogy nem találkoztunk). Persze, nem vettem róla tudomást, közönyös volt a kifejezésem, rá sem néztem, csak "Aha" meg "Hm" volt a válaszom a panaszáradatára, aminek, úgy tűnt, sosem lesz vége. Ráadásul egy lifttel jöttünk fel és 2 szobával van arrébb, mint én. A végén megkérdezte, mi a bajom, mire felnéztem - a szemeim mint valami élőhalotté, teljesen érzelemmentesek- gondoltam, nem mondok neki semmit, a célzásaimból sosem ért semmit, mikor kérdezte, hogy hogyan oldottam meg, mondtam, hogy egyedül, mire mondta, hogy gondolta- válaszom: na és vajon miért?-ő: nem tudom, ez van....így a válaszom az volt, hogy semmi bajom, és a kérdésére, hogy hol lakok, mutattam a távolba, hogy ott. Sajnos még aznap bepofátlankodott a szobába, de annyira érzéketlen voltam, hogy nem is akartam orrba verni, pedig otthon kérdeztem aput, hogy vajon egy egyenes vagy egy horog ütéssel töröm el hamarabb az orrát, mire kiegyeztünk, hogy horoggal, mert azzal hamarabb eltalálom és biztosabb a törés... hát, a csapottam még némi fejlesztésre szorul, és mivel magasabb nálam, nem garantált a tökéletes törés...

Na jó, annyi a lényeg, hogy még mindig átjön boldogítani, bár nem szoktam odafigyelni, mivel olvasok, meg ilyenek, nem is érdekel, miket beszél. Vladi meg is kérdezte, hogy nem szerelmes-e belém... Na, még csak az kellene :D

Megyek, mindenkit lefárasztottam.

Pá

Share This

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
Get MintShare Now