Esélyem van belehalni az unalomba.... szerintetek akkor a purgatóriumban kötök ki? Akkor komálhatnék Vergilius-szal, megvitathatnánk a régi dolgokat és megtaníthatnám magyarul, cserébe ő engem latinul :P

Ma úgy hajnali negyed négy tájban kerültem ágy közelébe, mivel estefelé volt szerencsém pár órát aludni, annyira kifárasztottak a lurkók. Pedig csak akkor alszok d.u., ha beteg vagyok. Ami mostanában elég gyakran előfordul :S Lehet, érzem már a suli előszelét?

Hatkor akartam felkelni, aminek megint az lett az eredménye, mint tegnapelőtt.... Elvegetáltam az ágyban 3,5 órát, hülyeségekről álmodtam, majd szokásosan beleszőtte a tudatalattim a történetbe az idegesítő csengőhangom. Nem szokásom dobálni a telefonom, ha leesik, akkor is fél órát siránkozom, hogy jajistenem, most meg lazán levágtam az ágyról azt a nyamvadékot. És kezdődhetett a reggeli rutin. Sörénnyel, karikás szemekkel múmiát idézve kikászálódni az ágyból, befókuszálni az ajtót, majd visszahanyatlani az ágyra, úm. nincs erőm még elmenni messzebb, távkapcs. a kézbe és pörgetni a csatornákat, amint hülyébbnél hülyébb és értelmetlen műsorok vannak (egyszer. ha rettenetesen unatkozok, kivesézek egy-két ilyen kapitális baromságot). Pont ideális, ha kómás az ember és fel akar ébredni.

Majd elkezdtem takarítani, csak úgy, hogy hasznos dolgot is csináljak ezen a héten. Utána jött sorban minden- 106 könyvet besoroltam a házi könyvtárba, kiválogattam a töris regényeket, félretettem, hogy tudjam, merre találom őket, majd ábécé sorrendben felpakoltam az összeset a polcra.... Ezek csak a nyári szerzemények egy része (tudjátok, meséltem a szomszéd nénitől, tőle vettük :)). Lassan már szekrényt kell venni, mert így is vannak könyvek, amik a földön, más könyvek előtt, vagy az asztalon foglalnak helyet. Sőt! Egyet a ruhásszekrényemben és a táskámban is találtam :D

Holnap ugye skodálatos, fenomenális és mennyei fellépésen leszek, vasárnapra meg grillezést terveztem, amiből megint csak nem lesz semmi, tudom jól. Ha valaki rászánja magát a takarításra, az becsülendő és dicséretes dolog, de ha 4 ember közül csak 1 valaki teszi ezt meg, nos, azt hiszem, erre mondják, hogy szívás. Én hiába pörgök, gyártom az ötleteket, ha le vagyok szavazva, mert senki nem segít. Most így gondolkozom, hogy a grillsütő is megvan vagy 2-3 éve, még egyszer sem használtuk. A szülinapom sem lett megünnepelve (családon belül, mert ugye "bulizni" elmentünk, szóval részemről kész is van), mint úgy egyik évben sem volt. Am. érdekes, hogy csak nekem szokták elfelejteni a családtagok a névnapom meg a szülinapom. Azt hittem, hogy csak bemagyarázom, és elpoénkodtam rajta, hogy nekem sem jut eszembe soha (ami így is van, mindig elfelejtem, mert nem engem kell ünnepelni sztem), de azért az nem tetszett, mikor másnak volt a vmilyen napja, én csak másnap jutottam odáig, hogy megajándékozzam, aznap persze sok jót kívántam neki, és mit mondott az ünnepelt? Hogy köszi, engem el is lehet felejteni, stb.... Nem azt mondom, hogy ugráljanak körbe, de azért vegyék már észre magukat. Sosem kértem, hogy ünnepeljenek meg, mert ki vagyok én? Én csak egy szerencsétlen vagyok, aki megpróbál mások kedvére tenni, és mindig saját magát szorítja háttérbe. De azért néha egy kis elismerés jól esne, bárki bármit mond. Még ha csak egy kösz, b.meg is... :(

És miért van halálfélelmem.... nem is tudom....

Tegnap, mikor jöttem ki a konyhából, beugrott egy béka, én meg ott nézem, hogy jé, egy levél, és gondoltam, felveszem... Hajolok le, és látom, hogy néz a sanda szemeivel, szuggerál, és akkor megtörtént.... Akkorát sikítottam, mint akit meg akarnak ölni....

Anyuék még javában vacsiztak, és egyből elkezdtek velem kiabálni, én meg ott nyöszörögtem, hogy fujj,fujj, fujj, nem fogom meeeeeeeeeeeeeeg, víííííííííííííííííííd kííííííííííííííííííííííííííííííííí íííííííííííííííííííííínnnnnnnnnnnnnnnnneeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeennnnnnnnnnnnnnnn!!!!!

Apa meg kidobta lapáttal, persze, nagyban bosszankodott, hogy mit visítozok, mint egy szebb napokat megélt vágnivaló malac, mire majdnem rám esett a nyálkás lény, én meg elugrottam. Aha, persze.....neki a falnak... És úgy bevertem a kezem, pont az izom és a csont közé, hogy a könnyem is kicsordult....

És még hogy ne féljek a békáktól :( Még ha csak szerintük egy ujjpercnyi kis breki volt, az én szememben egy hatalmas, nyálkás, randa, HP filmekben kórustagot játszó, kétévesforma kisgyerek méretű kétéltű.... Brrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr....

Ui: Ahogy képet választottam, akkor is feltűntek.... Én meg itt fehéredek, liftezik a gyomrom.... Annyira undorodom tőlük....... Kiskoromban sem jött be az sztori, mikor mamám azt mondta, hogy a béka jobban fél tőlem, mint én tőle.... Meg mikor a fiúk oviban a homokozóból ásták ki őket, és a lányokat kergették velük... Asszem, akkor kezdődött az agresszív énem pályafutása.... Egyik szerencsétlen nem értette, hogy nekem eszem ágában sincs futni, és mikor megpróbálta rám dobni (lehet, hogy félek tőle, de azért még mindig állatbarát és állatvédő vagyok, szóval mindkettőnk érdekét védve), megrugdostam.... Persze, egyből szólt az óvónéninek, aki nem hitte el, hogy én akár egy ujjal is hozzáértem volna a kisfiúhoz- egyelőre megbabonáztam a sötét szemeimmel és az ártatlan pofikámmal, később anya is értesült arról, hogy nagy bunyósként vagyok elkönyvelve :P Most mit tegyek, sosem bírtam, ha szórakoznak velem :)

Elég volt......

Eddig is túl sokan mondták meg, mit tehetek, mit kell és mit tilos megtennem, miről nem is álmodhatok.... És persze most, mikor megint elég erős vagyok ahhoz, hogy kitörjek ebből a bezártságból, megint jönnek a fenyegetések, megfélemlítések... És még ő van felháborodva, mikor azt mondtam, hogy már késő, semmit nem ér, és hogy én nem fecsérelném felesleges dolgokra az erőm és az időm. Mert már annyira mindegy. Nem most kell. Nem... már nem....

És a másik meg: Ki hitte azt, hogy én mindig mindenkinek segítek? Ezt most tessék szépen elfelejteni. Mindenkire teszek nagy ívből. Persze.... Én segítsek, ápolgassam, meg nyugtatgassam a lelküket, hogy én már végigcsináltam, a szájukba rágom, mit honnan és hogyan, plusz egy-két egyedi tipp. Nem hogy hagynám, csináld, ahogy tudod, nekem sem segített senki. Én voltam a hülye, így van.

De mostantól más lesz. Idegesít a szenvedő hangjuk, hogy jesszusom, de sok minden van, nem bírom, meghalok. Persze... ha az olyan könnyű lenne... akkor már én sem lennék itt, választottam volna a könnyebb, járt utat a járatlan helyett.... De nem... Ezentúl, ha valaki akar valamit, azt mondom, bocs, öreg, jobb dolgom van. Mert most mit magyarázkodjak, hogy nélkülem vajmi kevés esélye lett volna bárkinek is azt elérni, amit. Mert ugye, aki segített, azt el kell felejteni. Az nem számít, csak az, hogy megvan. Éljen. És hurrá... Ünnepel a nép. És a segítő kezet nyújtó tovább kushad magányosan, mert senki nem keresi... Mert most nincs rá szükség. És ez az, amit marha nagy pofátlanság.... Mert nekem persze mindenkire van időm. Főleg a nagy hajtás idején, mert miért ne. Nekem úgysincs jobb dolgom, hogyne. Meg ahogy mindenki elképzeli. És ennyi volt, vége.

Most már csak én számítok. Csak az én dolgaim. És nem segítek. Senkinek. Semmiben. És persze akkor én leszek a rohadék. De tudjátok mit? Teszek rá, mert így nekem jobb... Mert más is szenvedjen a saját dolgaiért, vége annak az időnek, mikor én szenvedtem másokért és nem kaptam viszonzásul semmit. Még egy köszit sem. Vagy egy kösz, b.meg sem volt. És ezért leszek mostantól megint az, aki voltam nagyon-nagyon régen....

Utálom a pasikat!!!!

Minden ígéretük, hazudozásuk, hogy szenvedek miattuk.... amiatt, ami miatt nem kéne, amit már magam mögött kéne hagynom!

De nem... nekem hülye vak szamár módjára segítenem kell rajtuk, mikor ők bántottak meg.... Mikor földbe tiporták minden szeretetem, igyekezetem, hogy ne önmagukat vádolják a bunkóságuk, hülyeségük és minden férfi negatív tulajdonságuk miatt...... mert szeretem őket annyira, hogy inkább önmagamnak okozok fájdalmat, minthogy lássam, hogy összetörnek.....

És még akkor sincs vége, ha én összetörtem..... Nagy nehezen felálltam vérző sebeimből, elvégzem, ami még a saját problémám is, letudok mindent és hazamegyek.... De akkor sincs vége, akkor is ápoljam lelki nyomorom okozóját.... És megteszem, mert nem tudom elfelejteni, mennyi mindent jelentett nekem..... Mindent...... De nem hallgat rám, csak ugyanolyan, mint 3 hónapja... mintha az ablaknak segítenék nyikorogni...... mintha bátorítanám a szú családját, hogy tömegesen támadják meg az ajtót és szedjék ízekre.... És én vagyok az ajtó.....

És megváltoztam... Megfogadtam, hogy soha többet senki nem fog így elintézni... Én esetleg másokat, de engem senki.....

És most megint a hatása alatt vagyok..... Megint kezdődik elölről :'(